Egy paraszt törött szárnyú verebet talált. Felvette, hazavitte, és szeretettel ápolta, bár a felesége a szemére hányta, hogy túl sok idot fecsérel rá.
A kis veréb néhány nap múlva meggyógyult, és mivel nem akarta, hogy az ember állandóan veszekedjen miatta a feleségével, hazarepült a fészkébe.
A paraszt, amikor észrevette, hogy a madár eltunt, nagyon elkeseredett, és a keresésére indult. Meg is találta, mire az egész verébcsalád ünneplésben tört ki, megköszönve a gondos ápolást. Egy ládikót ajándékoztak neki, de a lelkére kötötték, hogy ki ne nyissa, mielott hazaér.
Hát, uramfia, a ládikó teli volt értékes drágakövekkel! A feleség úgy gondolta, neki is jár jutalom, így o is elment a verebekhez. Kapott is tolük egy hatalmas ládát, de ebben nem kincs volt, nem ám! Kis ördögöcskék hemzsegtek benne, s alighogy az asszony kinyitotta a fedelet, ráugrottak és elüldözték.
A parasztember, miután egyedül maradt, elköltözött a verebek országába, kunyhót ácsolt magának, amelyet a madarak tarkabarka virágokkal díszítettek, s máig is ott él, ha meg nem halt.