Japánban az 1930-20 as években a gésákat fenyegető veszélynek tartották, sőt a mesterség gyakorlóit a 40-es években nyári munkára ítélték. A 70-es években 17 ezer gésa gyakorolta a hivatását, mára viszont már mintegy ezren élnek Osaka-ban és Kioto-ban. Világhíressé vált Arthur Golden amerikai író könyve, az Egy gésa emlékiratai, minden országban, ahol megjelent, vezette a bestseller-listákat, majd film is készült belőle. Kétségkívül szórakoztató stílusa mellett az is a regény javára szolgál, hogy aprólékosan bemutatja Japán kultúráját, és egy már nem létező világot. Bírálói azonban azt hangoztatják, hogy ez a mű túlságosan is ráerősít arra a világszerte elterjedt sztereotípiára, amely szerint a gésák nem mások, mint egyfajta luxus-kurtizánok. A prostituáltak és a gésák összemosása a XIX. század végén kezdődött, amikor Nyugaton egyre inkább divatba jött Japán, és a művészetben kialakult a japanizmus. A gésák ekkor kerültek a kurtizánokkal egy kategóriába, gondoljunk csak Puccini Pillangókisasszony című operájára. A XX. században egy időre betiltották működésüket, arról nem is beszélve, hogy a japán örömlányok gésának kezdték nevezni magukat. Már csak kevesebb, mint ezer gésa él napjainkban Japánban, ők a tradicionális japán művészet művelői, illetve ennél is többek: a hagyományos értékek szimbólumai. A gésák különböző társadalmi osztályokból kerülnek ki, szegény családok gyakran pénzért adták el gyermeküket gésának, bár ezt akkor adoptálásnak nevezték |